Mostanában megint kitört rajtam, hogy valami kínai-félét ennék, ha pedig kínai, akkor Wang mester vagy, ha kevesebb időnk van, Momotaro. A Nőnapra fogva – a jó evést gyakorlatilag bármivel meg lehet indokolni :) – Ember úgy döntött, hogy Wang mester legyen, ezért a márciusi jeges széllel dacolva elvándoroltunk a Telepy utcába. Wang mestert szerettük és ismertük már a régi Lan Zhou-ból a Fő utcából, de mióta székhelyet és konyhát váltott, nem kóstoltuk még.

A környék nem a legfelemelőbb, ezt tudtuk előre, de mindemellett nekem még az étterem hangulata is kissé hideg-rideg, a túl sok fény, a világosra festett falak, az óriási plazmatévé inkább emlékeztetett egy színvonalasan kibővített kínai büfére, mint egy bensőséges hangulatú étteremre. Sebaj, ezúttal nem romantikázni jöttünk (bár az előző hely adottságai még annak is tökéletesen megfeleltek), hanem enni, lássuk az étlapot!

 

Zavarbaejtően nagy a választék, az ételleírások pedig nem túl sokatmondóak, de némi keresgélés után megtaláltuk a számunkra megfelelőt és rendeltünk. (Ez utóbbi teljesen simán azért nem ment, pincérünk, bár rendkívül kedvesen és lelkesen bólogatott mindenre amit kérdeztünk, szinte egyetlen szót sem beszélt magyarul, így az egyik előételt csak harmadszorra sikerült eltalálni és jól kihozni – de minden jó, ha jó a vége.)

A hely hangulata és a kezdeti kis baki ellenére viszont mikor végre elénk kerültek az ételek már tudtuk: megérte. Az előétel szó szerint és átvitt értelemben is erős felütés volt :), az ínyenc marhafalatok zöldségekkel volt számomra rögtön az elején az este egyik csúcspontja; a marha omlós, ízletes, a zöldségek roppanósak, a szósz pedig leírhatatlan. Az ízletes fagomba bájosan aljas: bár az étlapon nem volt csípősként feltüntetve, a benne lévő torma erőteljes és alattomosan kúszik az agyunkig, hogy a szemünk is könnybe lábad. Egyszerűen imádtuk.

Főételekből alaposan berendeltünk, de nem bántuk. Úgy voltunk vele, hogy inkább elvisszük ami megmarad, de minél többfélét szeretnénk megkóstolni végre a szecsuáni konyha ételeiből is, így a szokásosnak mondható zöldséges rizs mellé kértünk szerencsés sertéscsülköt és zöldhagymás birkahúst is. A pirított házi Wang tésztáért ezúttal a szívem szakadt meg (egyszerűen imádom – a szomszéd asztalnál azt rendelték, én meg csak néztem nyálcsorgatva), de az önuralmam és a fogyókúrám ezúttal erősebbnek bizonyult és másik nagy kedvencemet, padlizsánt rendeltem hozzá, pekingi módra. Persze szerettünk volna még vagy tízféle ételt megkóstolni, tengeri herkentyűket és szárnyashúst is, de valamit mégiscsak tartalékolni kell az elkövetkezendő látogatásokra is.

A főételek közül a zöldhagymás birkahús és a pekingi padlizsán volt az, ami mindent vitt. A birkán nagyon enyhén átütött egy kevés faggyúíz, épp csak annyira, amennyire már le tudja vetkőzni a durvaságát úgy, hogy még birkahús maradjon; a zöldhagyma roppanós és friss volt, a padlizsán pedig számomra ismét a leírhatatlan kategóriába tartozott, olyan puha, szinte "remegős" volt, hogy Ember először kétségbevonta, hogy egyáltalán padlizsán volna. Ha nagyon bele akarnék kötni valamibe, akkor az talán a túl sok szójaolaj volna rajta, na de kérem, ott az evőpálcika, csepegtessük le ha túl tömény, és különben is, egyáltalán nem akarok belekötni.

Mindezek után desszert már nem fért belénk, de ezt most olyan nagyon nem is bántam, ideje is volt már indulni.

Az egyetlen, ami kicsit rossz szájízt hagy az emberben távozáskor – bár ez a régi Lan Zhou-ban is így volt, ezért nem lepődtünk meg rajta –, az a „maradékok” (??? – gyakorlatilag az ételek fele :)) elcsomagolásánál a dobozokért felszámolt összeg. Nem nagy tétel, dobozonként 50 Ft, de épp ezért érthetetlen, miért nem lehet ezt beépíteni az ételek árába, hogy ne hasson úgy, mintha kínai büféből távoznánk, elvitelre kérve a munkaebédet. Kár érte.

 

Mindent összevetve elégedetten és jóllakottan szedtük a lábunkat hazafelé a mínuszokban és azt tervezgettük, milyen társasággal jöjjünk vissza, hogy megkóstolhassuk a csirkelevest is hegyi gombával, mert azt csak minimum 4 személyre főzik.